Segítőként a halálos ágynál (e-könyv)

vegyes

1,99 €
Inkl. Steuern
Versandkosten


Lieferbar

* Pflichtfelder

1,99 €
Inkl. Steuern
Versandkosten


Beschreibung

Details

Mit él át az ember röviddel a halála előtt? Hogyan segíthetünk az olyan embereknek, akiknek el kell búcsúzniuk ettől a világtól? Mi vár ránk a halál után? Ez a könyv hospice-segítők halálos betegek gondozása során szerzett tapasztalatairól és különleges megtapasztalásairól számol be, továbbá foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy van-e élet a halál után, melyre meglepően meggyőző választ ad. A könyv konkrét segítséget nyújt az élethez azáltal a tudás által, melyet Abd-ru-shin "Grál-üzenet" című művében közvetített a Teremtésről, valamint a szerzők személyes és gyakorlati tapasztalatai alapján. – Előadások Abd-ru-shintól, Írások Sieglinde Fuchstól, Waltraud Großétól és Werner Huemertől

Zusatzinformation
Autor vegyes
ISBN 978-963-88730-9-5
Ausführung .epub és .mobi (nem másolásvédelem / nem DRM)
Sprache Magyar
Vorschau

Vorschau

Halálos betegek támogatása – különleges megtapasztalás

Siglinde Fuchs, Erlangen

hospice-segítő

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

AMIKOR NÉHÁNY évvel ezelőtt városunkban ismertté vált egy hospice egyesület közelgő megalapítása, elhatároztam, hogy időmet és erőmet ennek az ügynek áldozom, mivel a másokról való gondoskodás mellett a mai napig nagyon fontos számomra a halál témájával való egészen személyes kapcsolat.

Arról szeretnék mesélni, amit átélhettem és megtanulhattam a súlyosan beteg emberek és haldoklók ágyánál, végül kiemelnék két esetet, melyekről valamivel részletesebben is beszámolok.

A gyógyíthatatlan betegek támogatása közben jutottam arra a felismerésre, hogy az élet és a halál a maga valóságában egyetlen egységet alkot, s így is kellene e fogalmakra tekinteni.

„Úgy hal meg az ember, ahogyan él!” 3 – mondták korábban.

Ez azonban azt is jelenti, hogy az embernek csupán helyesen (!) kell élnie, hogy egyszer „helyesen”, azaz nyomasztó félelmek és küzdelmek nélkül tudjon meghalni. Helyesen élni azonban azt jelenti, hogy az ember minden pillanatot kihasznál az átéléshez annak érdekében, hogy önmaga tudatára ébredjen, tehát hogy végül emberré váljon. Abd-ru-shin „Az Igazság fényében – Grál-üzenet” című művében, melynek tartalma minden vonatkozásban életem mérvadó alapjává vált, az „Éljetek a jelennek!” című előadásban a következőket írja:

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

„Igaz ugyan, hogy e felszólítással minden perc feltétlen kihasználását követelem meg, de bensőleg, nem csak külsőleg. A jelen minden percének valódi átéléssé kell válnia az ember számára! Mind a fájdalomnak, mind az örömnek. Az embernek minden gondolatával, érzésével nyitottnak kell lennie a jelenre, ezáltal pedig ébernek kell lennie. Csak így jár földi léte azzal a haszonnal, amely rendeltetett számára. Sem a múlttal foglalkozó gondolatokban, sem a jövőről szőtt álmokban nem találhatja meg a valódi átélést olyan erőteljesen, hogy az szellemében mély nyomot hagyjon, amit haszonként magával vihetne a túlvilágra.”

NEM JELENT vajon sok súlyosan beteg és nagyon idős, legyengült ember számára nehéz terhet az a gondolat, hogy talán nagyon elvétette élete voltaképpeni célját, amely azután hatalmas szerencsétlenséggé alakítja számára a földi halált? Az a keserűség, amely az élet közelgő vége láttán olykor megnyilvánul, nem annak a jele, hogy az értékes földi időt nem helyesen használták? Nem kellene legalább az evilágtól való elkerülhetetlen búcsúnak a felismerések és a múlttal való kibékülés által megadott alaphangot kapnia? Ezért egy gyógyíthatatlan beteg támogatása közben legnemesebb célomnak tekintem, hogy a „legvégső dolgokat” a betegnél és a hozzátartozóknál is világosan és egyértelműen szóba hozzam, amennyiben nyitottnak érzem őket erre. Ezt természetesen csak nagyon óvatosan lehet megtenni. Azután azonban legtöbbször nagy megnyugvás tölt el minden érintettet. Csupán ekkor képesek igazán arra, hogy higgadtan tudatosítsák a halál e folyamatának fennköltségét.

Miután minden általam támogatott beteg embernél megtapasztalhattam a finomabb érzékek megnyílását a túlvilágra, nagyon hasznosnak és megnyugtatónak tartom, ha ezek az emberek e képességeiket teljesen tudatosan és nyíltan használhatják és megmutathatják anélkül, hogy az a veszély fenyegetné őket, hogy zavarodottnak tartanák őket.

Az érzelmek megnyugtatása egyébként is nagyon fontos egy halottasszobában; számomra, mint kívülálló és bizonyos értelemben nem érintett embernek természetesen könnyebb a nyugalom megőrzése. Mindezt segíti a közben testi és lelki szinten lejátszódó folyamatok pontos ismerete.

Én is, mint minden más hospice-segítő, sokat tanultam a képzésem alatt, s még többet a tapasztalatok, a saját átélés által.

Hirtelen meglepheti az embert, ha egy haldokló ehhez hasonló kéréssel fordul hozzá: „Legyen szíves kinyitni az ajtót, és nézze meg, mi van mögötte!” A falban azonban, amelyre a beteg mindig is úgy nézett, mintha megigézték volna, nincs semmilyen ajtó! Tudatában kell lennem, hogy a beteg számára ez az ajtó éppoly valóságos, mint számomra a fal, s talán meg kell neki mondanom, hogy azt az ajtót csak ő maga nyithatja ki, ami mögött biztosan valami szép és fényes dolog lesz.

Egy úr, aki élete utolsó órájáig teljesen tudatos állapotban tudott maradni, azt mondta a családjának, hogy egyre eltérőbbé válik az időérzékelése – mégpedig úgy, hogy két idő létezik számára: az egyik a rá vonatkozó idő, a másik pedig az az idő, amiben a látogatók élnek. Így fejezte ki magát: „Az idő szétmállik, de én még összetartom. Az én időritmusom és a tiétek egyre eltérőbb lesz. Egyre nehezebb számomra, hogy ezt áthidaljam.”

Élete utolsó fázisában nagyon figyelemreméltó változás történt nála, annál az embernél, aki egész életében színvak volt: színeket látott! Minden bizonnyal izgalmas és egyben zavaró is lehetett számára. A következőket mondta: „Eddig Tobias (a fia) kabátja volt ott, most pedig egy rózsaszín kabát!” A szín stimmelt! Ha magyarázatot akarunk találni a színek látásának e meglepő folyamatára, akkor el kell fogadnunk a „finomabb érzékek” létezését. Ezek az érzékek az úgynevezett túlvilág hozzánk legközelebb álló finomabb szintjéhez rendelkezésre álló érzékek, amelyek oly mértékben aktiválódnak, amennyire a lélek fellazítja szoros kapcsolatát a durvaanyagú testtel. Ez minden éjjel megtörténik – amikor intenzíven álmodunk –, vagy amikor halálközeli állapotban vagyunk.

A figyelemreméltó férfi utolsó napján ezt mondta: „Hogyan fogok most a szép testemmel ellebegni? A testember mindig visszaküld.” Egyértelműen érzékelte tehát mindkét testét, a könnyebb, lebegő testet, és a nehezebbet, amely nem tud többé felállni, és azt gondolta: „Végre egyenesen akarok állni! Végre át akarok menni a kapun!”

Családja megértette a férfi minden élményét és mondatát, természetesen és világosan fejezte ki magát. Azon emberek számára, akik ismerik az események hátterét, ezek a halálközeli beszámolók alkalmat adnak a közös átélésre, és ezáltal hatalmas ajándékot jelentenek.

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

A KELETI kultúrkörben élő emberek számára fontos cél, hogy a halál folyamata során valamennyi testi funkció fokozatos alábbhagyásának folyamatát lehetőleg nyugodtan és tudatosan hagyják végbemenni és higgadtan megfigyelni. Nem nehéz elképzelni, hogy ez a hozzáállás nem engedi eluralkodni a nálunk oly gyakran feltörő halálfélelmet.

Bokar Rinpoche „A halál és a halál művészete” című könyvében nagyon behatóan foglalkozik azzal, mennyire fontos saját elképzelést alkotnunk a halál folyamatáról és arról, hogy mi vár ránk a túlvilágon. Ennélfogva azt a tudatlanságot, amely kultúrkörünkben kéz a kézben jár a „halál” témájának tabuként való kezelésével, a félelem és a görcsösség forrásaként, és ezáltal a felesleges fájdalmak okaként nevezi meg.

Továbbá hasznosnak és segítségnek tartja, ha az ember tudatosan és végérvényesen megválik azoktól a személyéhez kötődő dolgoktól, amelyek csupán ehhez a durvaanyagú világban folytatott élethez tartoznak, sőt konkrétan lemond ezekről a vagyontárgyakról. Ez néhány európai ember számára már túlzásnak tűnhet, azonban ez egy olyan végleges, a tudat leghátsó zugaiban végbemenő elengedés lehet, amely azután a kölcsönhatás révén valóban fel is szabadítja a halálán lévő embert.

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

AZ IDŐS BETEGEK orvosi ellátásában különösen fontos téma a hatékony fájdalomcsillapítás, amely nálunk (Németországban) az orvosképzésben hosszú ideje el van hanyagolva, míg például Angliában már 1967-ben volt olyan hospice-szolgálat, amely differenciált fájdalomcsillapítást alkalmazott. Véleményem szerint ezen a területen a jövőben mindenképpen specialista szakemberekre van szükség, elsősorban a krónikus betegségek növekvő számára való tekintettel. A fájdalom nem izolált, lokális folyamat a testben, amit meg kell szüntetni, hanem egy átfogó jelenség, amely döntően befolyásolja a beteg hogylétét. Így tehát a hatékony fájdalomcsillapítás által az utolsó pillanatig fenn lehet tartani a beteg jó életminőségét.

A fájdalomhoz való személyes viszonyulásunk azonban nem lebecsülendő jelentőséggel bír. Annak módja, ahogyan a legapróbb fájdalomérzetet is próbáljuk azonnal megszüntetni, nemde a testünkben lejátszódó folyamatokkal kapcsolatos ijesztő méreteket öltő éretlenségről vagy legalábbis tudatlanságról tanúskodik? Elfelejtettük a fájdalmat, mint tünetet, lelkünk és/vagy magasan differenciált szervrendszerünk jelzéseként gondosan és hálásan megfigyelni? Talán egy kicsivel kevesebb zaj és más inger már elegendő segítséget jelentene fájdalom esetén!

Gyakran megfigyelhető, hogy a haldokló embereknél csillapodnak a fájdalmak, ha közvetlen környezetükben nyugalom és béke uralkodik. A természet bizonyos mértékig maga is tudna segíteni, amennyiben az ember valamilyen szinten alapvetően elfogadná a fájdalmas állapotot, és ezáltal nem tekintene eleve ellenségként erre a jelzésre, melyet azon nyomban le akar küzdeni, mihelyt felbukkan!

Már régóta gondját viselem egy idős hölgynek, aki mindig csak nyögve panaszkodik hátfájásáról. Mikor olyan témáról beszélgetünk, amely derűssé teszi és megnyugtatja, és bő egy óra után elbúcsúzom, nincs több nyögdécselés – jókedvűen kísér az ajtóhoz …

Sogyal Rinpoche a Tibeti halottaskönyvben azt mondja a testi fájdalmak, illetve kínok kapcsán, hogy mi juttattuk saját magunkat dilemmába. Könnyen lehet, hogy a különböző gyógyszereken és operációkon keresztül az életünkben történt orvosi beavatkozások testi erőinket már olyannyira megváltoztatták, „hogy a testi szenvedés egészen új dimenzióit teremtettük meg!”. Előfordulhat tehát, hogy már rég túlfeszítettük a gyógyszeres és az orvostechnikai kezelések szimbolikus íját, melynek nyila a földi élet végén majd saját magunk ellen irányul!

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

A „MESTERSÉGES TÁPLÁLÁS” témájával kapcsolatban drámai dolgokat kellett megtapasztalnom, csak egy példa: Egy több mint 80 éves asszony agyvérzése után nagymértékben mozgásképtelenné vált, és a kórházi kezelést követően egy otthonba kellett átszállítani, ahol tovább ápolták. Előtte azonban azt a fontos ígéretet kérte lányától, hogy az gondoskodjon róla, hogy őt semmilyen körülmények között ne táplálhassák mesterségesen. Amikor azonban első alkalommal látogatásra érkezett az otthonba, rémülten kellett megállapítania, hogy édesanyjába gyomorszondát ültettek be. Az oly nagyon szeretett anya azonban demonstratívan a fal felé fordította fejét, és egy szót sem szólt.

A lány a szonda behelyezésének felelősét kereste. Az otthon vezetése elmagyarázta neki, hogy náluk ez a szokás, amint egy beteg többé nem tud vagy nem akar maga enni. A beutaló orvos szintén ezt rendelte el. A kórházban azonban az idős hölgy még tudott valamennyit enni, mégha csak nagyon keveset is. Az asszony lánya elmondta az otthon vezetőjének, hogy édesanyja kifejezetten elutasította a mesterséges táplálást, s egy erre vonatkozó ígéretet is kért tőle. Erre a döbbent nő a következő választ kapta (részletesebben beszélek erről a szituációról, mert gyakran előfordul): „Igen, azt akarja, hogy éhen haljon az édesanyja? – A szondát itt egyébként sem tudjuk eltávolítani. De kérem, ha akarja, vegye csak ki!”

Ezek megengedhetetlen, szuggesztív kérdések, melyek megválaszolása alapvetően nem várható el egy laikustól, főleg nem egy ilyen helyzetben. Természetesen az ember nem akarja, hogy az édesanyja vagy bárki más „éhen haljon”. Az azonban elegendő, hogy maga a beteg úgy döntött, hogy már nem akar enni, s így lassan búcsút vesz valamennyi földi dologtól és kötöttségtől – és ezt mindenképpen tiszteletben kell tartani! Ennél egyértelműbben nem lehet kifejezni az elvágyódás szándékát, s végül megkezdeni a folyamatot. Egyedül a beteg dolga, hogy mikor és miért hozta meg ezt a végérvényes döntést, melynek kommentálására vagy megítélésére senki nem jogosult – hiszen egyedül a beteg tudja, hogy mikor jött el az idő. Ha valaki választ szeretne kapni a „mesterséges táplálás” problémájára, tegye fel magának a következő egyszerű kérdést: „Kinek fontos hát, hogy ez a beteg még egyen valamit?!”

Az iménti esetben az asszony lányának nem volt bátorsága, hogy az anya kérésének megfelelően járjon el. Ahogy nekem mondta, egyrészt reménykedett, hogy édesanyja egy idő után talán újra enni szeretne valamit, s így magától megoldódik a probléma, másrészt pedig ő, a lánya, nem volt akkor abban a helyzetben, hogy szeretett anyját elengedje.

Ami itt oly emberinek tűnik, az az idős hölgy számára iszonyatos következménnyel járt: Még csaknem két évig feküdt ágyhoz kötve, miközben akadályozták a túlvilágra való átlépésben, s ezáltal hosszú időre megfosztották a túlvilági élet és átélés valamennyi lehetőségétől. Ezalatt az idő alatt már egyetlen szót sem beszélt lányával.

„Mit nem adnék azért, ha rögtön az elején anyám kérése szerint cselekedtem volna” – mondta újra és újra a boldogtalan nő. „De minden nappal csak egyre nehezebb lett, hogy utólag meghozzam a helyes döntést.”

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

Ruth B.

EGY FIATAL beteghez (30) hívtak, aki a kórházban feküdt, s akinek naponta volt szüksége dialízisre, és már semmilyen táplálékot nem akart illetve nem tudott magához venni. Ruth (a nevet megváltoztattuk) reumája miatt már évek óta tolószékhez volt kötve. Most azonban egyre rosszabbul lett testileg. Ezen felül férje kétségbe volt esve amiatt, hogy Ruth személyisége nagyon jelentősen megváltozott, és már „semmi sem érdekelte”.

A beteg családja készített egy látogatási tervet, hogy ezáltal napközben szinte mindig ott legyen valaki. Azonban „olyan igazán már senki sem jutott el hozzá”. Férjének is csak nehezen sikerült, hogy figyelmét akár csak néhány mondatra is magára vonja. „Olykor hallucinál, s olyan mondatokat és szavakat mond, amiket igazából senki sem tud hová tenni”, panaszkodott B. úr.

Eddig a tanácstalan férj szomorú „diagnózisa”.

Mivel a rokonok napközben vele voltak, az én szolgálatom minden második nap estéjére volt beosztva. Legtöbbször a férj is ott volt, így csak ritkán voltam teljesen egyedül a beteggel.

Első látogatásom alkalmával röviden bemutatkoztam, és majdnem „el is jutottam” ehhez a finom és végtelenül szelíd fiatal nőhöz. Egyértelmű volt, hogy nem akart testi érintést, s csupán kevés beszédet, ennek ellenére mindig barátságosan mosolygott, ha felém tekintett. Ám amikor arról beszéltem, hogy milyen nagy móka a kutyánkat simogatni, egész idő alatt csupa fül volt. Mihelyt azonban észrevettem, hogy vissza akar húzódni, feltettem neki a már bekészített „álomzene” CD-t, melyen lágy zenék voltak. Általában rögtön elaludt az est hátralévő részére. Ezután B. úr következett.

Gyorsan megmutatkozott, hogy e támogatási szolgálat során mi lesz a fő feladatom: a beszélgetések alkalmával „levenni a hegyekké nőtt terheket” a fiatal férj válláról. Kezeit tördelve ült előttem az első estén: „Tudom, hogy meg kell halnia, s nem tudom elviselni, mert semmi elképzelésem sincs arról, hogy mi fog történni.” Vagy: „Mit vétett ez az angyal, hogy így kell szenvednie?!” – „Hová fog menni? Itt a vége, s ez az egész évekig tartó küzdelem hiábavaló volt?”

Hosszú este volt, amit ezzel az emberrel a kórház folyosójának egy kicsi, de a látogatók számára kedvesen kialakított sarkában töltöttem. A válaszok megkereséséhez közösen elfogadtunk két alapot, a Bibliát és a természettudományok tényeit, nevezetesen az „energia megmaradásának” és a természetben tapasztalható „keletkezés és elmúlás” törvényét.

Az első kérdések, amelyeket feltettünk magunknak, a következők voltak: Tulajdonképpen mi az ember? Mit mond a Biblia az ember teremtéséről és jellegéről?

Jézus a következőket mondta: „Ti azonban nem húsból, hanem lélekből valók vagytok.” Tehát voltaképpeni belső magvunk nem anyagi jellegű, hanem szellemi, tehát tiszta energia, illetve tudat.

A Teremtés könyvében ezt olvashatjuk: „… ekkor Isten megalkotta az embert a föld porából (= szilárd anyagból) és orrába lehelte az élet leheletét”.

Tehát Isten, akihez az „életet” és az „örökkévalóságot” rendeljük, nekünk, embereknek, az örök élet lehetőségének szikráját adományozta.

Hogyan jelenthetné hát ennek a „földből való” formának a levetése (szellemi) életünk végét?

Valahogy így zajlott első hosszú beszélgetésünk, melyet a következő két hétben még számos másik követett.

Az első alkalom után beszélgetőtársam ezt mondta: „Olyan szívesen hinnék Önnek! – Mindenesetre hegyekké nőtt terhek kerültek le a vállamról.”

Az elhangzottakkal kapcsolatos meggyőződésem fokozatosan mérsékelte kétségeit, és segítséget jelentő válaszokat találtunk sürgető kérdéseire. Számomra ajándék volt átélni, ahogyan egy ember ebben a nehéz helyzetben nyitottá vált az emberi lét alapvető kérdései iránt, s új felismerésekre törekedett.

Miben rejlett hát a fiatal Ruth fent említett oly nehezen elviselhető „személyiségváltozása” és „hallucinálása”?

Nos, ez a fiatal hölgy egy „másik” élet küszöbén állt, és az volt a szándéka, hogy ezt a durvaanyagú valóságot maga mögött hagyja. Tehát a földi dolgok nem voltak többé fontosak számára, sőt nem kívánatos elterelő tényezőkké váltak, mivel visszatartották őt attól, ami közelebb állt hozzá – nevezetesen a túlvilágtól, amelyet időnként már láthatott és megtapasztalhatott.

Carola Otterstedt „Az életet az utolsó pillanatig alakítani”című ajánlásra érdemes könyvében ezt a helyzetet találóan „a testről való leoldódás gyakorlataként” írja le, s a halálos betegek ezen elfordulását „az élethez és a halál folyamatához szükséges saját lényükkel való kapcsolatnak” nevezi, „amely végeredményben lehetővé teszi a környezetüktől való elválást.” (146. o.)

Az úgynevezett hallucináció is egy ilyen gyakorlat volt. Itt ismét felismerhetjük, hogy Isten csodálatos Teremtésében mindennek megvan a maga értelme. Soha nem kell felkészületlenül egy számunkra addig ismeretlen világba lépnünk, valamilyen módon erre mindig felkészítenek bennünket az álmaink vagy a megérzéseink.

Betegem, Ruth, már korábban elhunyt rokonokkal is „találkozhatott”, akiket mindig örömmel köszöntött és a nevükön szólított. Miután egymás után mindegyiküknek a kezét nyújtotta, élénk beszélgetés kezdődött, mégpedig olyan beszédtempóban, amelyre Ruth éber állapotban nem lett volna képes. Én nem értettem, és nem is akartam érteni belőle semmit, azonban a neveket egyértelműen ki lehetett venni, amelyek – ahogy később megtudtam – olyan rokonok nevei voltak, akik nagyjából olyan életkorban hunytak el, mint Ruth. A viszontlátás öröme egyértelműen leolvasható volt Ruth arcáról. Immár ez volt új hazája, ahol szívesebben tartózkodott, mint durvaanyagú környezetében, melyhez már csupán fizikai teste miatt tartozott. Másodpercek alatt váltott egyik síkról a másikra, s aki ezt kívülállóként nem tudja hová tenni, az a mindenkori beteg számára nagyon gyötrő értetlenséget fog mutatni.

Egy súlyosan beteg ember számára semmi sem rosszabb életének ebben a fontos szakaszában, mint amikor – valamennyi mélyen átélt új élmény által nagyon érzékennyé válva – legközelebbi hozzátartozói nem értik meg!

Egy alkalommal egy megfontolatlan látogató megfogta Ruth „túlvilágba” átnyújtott kezét. Ruth szörnyen megrémült. Olyan volt, mintha megütötték volna. Világosan kifejezte nemtetszését: „Ezt egyáltalán nem szeretem!”

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

MIVEL EGYRE jobban legyengült betegem már nem akart enni, az orrán keresztül egy gyomorszondát ültettek be. Ez a vezeték, amely egy másikkal együtt az orrához volt rögzítve, nagyon zavarta Ruhtot. Kezével újra és újra megfogta és rángatta őket.

Kérdésemre, hogy miért tetetett be gyomorszondát, a férj azt válaszolta, hogy azt a kórház ültette be, őt nem kérdezték. Miután Ruth nagy erőfeszítések közepette kétszer is hányt amíg ott voltam, az edény tartalmával (kérem, az olvasó nézze el nekem, hogy nevén nevezem a dolgokat!) az osztály nővérszobájához mentem, és kértem az ott lévő nővéreket, még egyszer vizsgálják meg, hogy a gyomortartalom savas-e egyáltalán, és amennyiben nem, akkor az nem azt jelenti-e, hogy a beteg már semmilyen emésztési folyamatra nem képes, és ezáltal minden tápanyagbevitel értelmét veszíti. Igazat adtak nekem, s másnap eltávolították a szondát. B. úr nagyon megkönnyebbült, mert belátta, hogy minden ilyen intézkedés csak kín volt Ruth számára, és lelkét a durvaanyagú testhez kötötte. Ez a véleményében bekövetkezett fordulat bizonyította, hogy a tiszteletre méltó B. úr már képes volt arra, hogy az ő törékeny feleségét elengedje, hogy szabadon bocsássa további túlvilági útjára.

Ezen az estén, amikor úgy tűnt, hogy Ruth megszabadult minden látható és láthatatlan kötődéstől, sokáig ültem az ágya mellett egy csokor, a kertünkben frissen szedett gyógyfűvel. Egyik levelet a másik után morzsoltam szét, és megszagoltattam a beteggel, majd az éppen megszagolt füvecske alkalmazási területeiről és tulajdonságairól beszéltem neki. Ez nagyon felélénkítette és örömmel töltötte el. Az egész szobát a nyár illata lengte be.

Amikor Ruth késő este elfáradt, elbúcsúztunk, és jó utat kívántam neki. Olyan lelkesnek tűnt, mint aki egy szép út előtt áll. Utoljára mosolygott rám.

Másnap éjjel nekivágott a nagy utazásnak. Talán az illatok hatottak rá?

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

Hanna G.

MOST HADD meséljem el, mit élhettem meg Hanna (nevét megváltoztattuk), egy 29 éves, agydaganatos fiatal nő támogatása közben. Már kétszer operálták, úgy tűnt, hogy minden jól alakul, amikor Karácsonyra hazaengedték. A röviddel ezután jelentkező bénulási tünetek arra utaltak, hogy ismét megindult a tumornövekedés, orvosi támogatásra volt szüksége, és ismét kórházba kellett szállítani. A hozzátartozók ebben a stádiumban kérték a hospiceellátást. A feladatra egy kolléganőmet és engem választott ki a szolgálat vezetése.

Az első látogatásom alkalmával egy többnyire nem megszólítható, nehezen lélegző fiatal hölggyel találkoztam, oldalán egy körülötte szeretőn fáradozó fiatalemberrel, M. úrral, az élettársával. Kezdettől fogva megértettük egymást sok beszéd nélkül is. Megfigyelhettem, hogyan számított rá a kórház személyzete, felhasználva barátnőjével való bizalmas kapcsolatát: „Szüksége van valamire?” – kérdezték. „Pillanatnyilag még nincs” – hangzott a válasz, vagy: „Igen, most kezdődnek a fájdalmak”. Meg lehetett bízni a fiatalember megfigyeléseiben, én soha nem láttam Hannán a fájdalom jeleit, pedig az osztályos nővér elmondása szerint komoly fájdalmakról volt szó, mivel már a gerincvelőben is áttéteket állapítottak meg. M. úr állandó figyelmének köszönhetően a betegnél ilyen jól volt beállítva a fájdalomcsillapítás.

M. úr és én tehát gyakran órákat ültünk Hanna ágyánál, és azzal próbáltunk állapotán könnyíteni, hogy szájüregét átitatott vattacsomóval nedvesítettük vagy fekvőhelyzetén változtattunk. De valahányszor mi vagy a nővérek a másik oldalára fordítottuk a beteget, feje rövid idő múlva ismét abba az irányba nézett, ahol általában szeretett társa ült – akkor is arra fordult, ha ő ott sem volt.

Még ma is rejtélyes előttem, hogy ez a csodálatra méltó ember ezeken a napokon mikor aludt vagy evett, ugyanis dolgozott (műszakban), a nap legnagyobb részét azonban mégis barátnője mellett töltötte.

Egy délután egyedül voltam Hannával, egész éber és beszédes volt. Enni szeretett volna, és átöltözni, mire megérkezik „kedvese”. Ehhez egy kék pólót választott, mert „ezt a kedvesemtől kaptam ajándékba, és örül, ha ez van rajtam.” (Így is történt.)

A látogatás során azonban észrevettem, hogy Hanna nem egészen önmaga volt: Csak kevergette a levest, megcukrozta, a szájához emelte a kanalat, majd újra visszaöntötte a levest. Ezután TV-t akart nézni, és a szemüvegét kérte hozzá. Amikor az a kezébe került, nem tudta, mit kezdjen vele, s azt is elfelejtette, hogy a TV műsort akarta nézni. Egyik pillanatról a másikra véget ért ez az „éber” fázis, s állapota a „távollét” irányába változott. Ma már tudom, hogy agydaganat esetén számolni kell a jelenlét ilyen jellegű ingadozásával: az egyenesen eufórikus hangulattól egészen a teljes apátiáig terjedhet. Ez az újbóli, éhségérzettel és életkedvvel jelentkező teljes éberség azonban gyakran a közelgő vég jele. S úgy tűnt, Hannánál is ez a helyzet: Hirtelen mélyen „elaludt”, és többé nem lehetett vele beszélni.

Másnapra teljesen megváltozott: Már csak hangosan hörögve tudott levegőt venni, és már nem volt eszméleténél.

Amikor M. úr este megékezett, érthető módon nagyon le volt sújtva, de higgadt maradt. Aggódva ültünk az ágynál. Mivel a következő nap délelőttös volt, és feltétlenül aludnia kellett valamennyit, megígértem neki, hogy az éjszaka Hanna mellett virrasztok. Beleegyezett. Úgy gondolom, egyáltalán nem vette észre, mennyire közel került testi határaihoz: Külsőleg nyugodt volt, belül azonban mindig kissé reszketett, csak az az egy vágya volt, hogy lehetőleg állandóan Hanna mellett legyen.

Ez az éjszaka, melyen több órán át voltam Hannával együtt szobájában, nagy ajándékot tartogatott nekem.

Amikor alkonyodott, észrevettem, hogy Hanna ágya felett nem lehet felkapcsolni a lámpát; biztosan kiégett. A szomszédos (üres) ágy feletti lámpa fénye viszont kellemes félhomályba burkolta a helyiséget.

Időnként halkan bejöttek a nővérek és elmondták, milyen hálásak, hogy ott vagyok és Hannával virrasztok. Nyugodtan aludt, és eleinte szabályosan lélegzett. Az éjszaka során azonban a légzésszám egyre jobban csökkent, a szünetek már egy percig is eltartottak (s egy egész perc végtelenül hosszú, amikor az ember a következő lélegzetvételre vár!). Fennállt annak a veszélye, hogy az én légzésem is felveszi ezt a ritmust, és nyugodt, mély légzésre kényszerítettem magam. Azonban Hannánál egy hosszú szünet után újra és újra megjelent az erő, és mély levegőt vett; majd hosszú szünet következett, azután ismét egy mély lélegzetvétel. Roppant megindító megfigyelni, ahogyan a test újra és újra a szükséges levegőért küzd, miközben a lélek a nem megfelelő összetételű, hiányos vér egyre gyengülő kisugárzása miatt teljesen törvényszerűen leoldódik.

Ezzel a folyamattal kapcsolatban Abd-ru-shin Grál-üzenetében sok magyarázatot lehet találni. A vér kisugárzása lényeges tényező a lélek, illetve a szellem számára a durvaanyagú testtel és a földi környezettel való kapcsolathoz. „A vér titka” című előadásban többek között ez olvasható a Grál-üzenetben:

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

„Rögtön megnevezem minden emberi vér fő feladatát: A vérnek hidat kell építenie a szellem tevékenysége számára a Földön, tehát a durva anyagiságban!”

A VÉRNEK az alultápláltság által lecsökkent kisugárzása a halál folyamata során lehetővé teszi a lélek számára, hogy ne a durvaanyagú világ felé irányuljon, hanem készüljön fel a túlvilági szintekre.

Megfigyelhettem Hanna esetében, hogy a csökkenő légzéssel bőre olyan fehér lett, hogy az már majdnem áttetszőnek tűnt, körmei pedig egyre lilábbá váltak. A légzésritmusban egyre nagyobb szünetek következtek, azonban mégis békesség vett körül bennünket. Teljesen nyugodt voltam, s imádkoztam azért a lélekért, amely nyilvánvalóan arra törekedett, hogy hátrahagyja ezt a testet.

Ekkor azonban megjelent mindkét nővér, hogy a kötelességüket teljesítsék: hogy a betegnek megágyazzanak és tiszta ruhába öltöztessék. Közben minden bizonnyal észrevették Hanna állapotát, s majdnem mentegetőzve mondták, hogy ezt meg kell tenniük, és nagyon gyorsak lesznek. Semmit sem tudtam mondani, s figyeltem, ahogyan a beteg légzése újra szabályossá válik, bőre pedig kipirul.

Nem sokkal ezután csengett a telefon, és M. úr kérdezte izgatottan: „Mi történik? Hirtelen felriadtam, és nyugtalan vagyok.” Elmondtam neki, hogy Hanna most nyugodtan alszik, s odatartottam a kagylót, hogy M. úr hallhassa, ahogyan Hanna levegőt vesz. M. úr megköszönte, majd újra aludni tért.

Ezután azonban valami teljesen meglepő dolog történt: Hanna hirtelen a hátára fordult, tágra nyitotta szemét, s egy békés, boldog mosollyal átszellemülten nézett. Még sohasem láttam egy lányt ennyire szépnek, ilyen ragyogó szemekkel. Széles ívben körülnézett a szobában, röviden rám irányította tekintetét, majd többször izgatottan nyelt (amire egyébként már nem volt képes), mintha mondani akarna valamit, majd boldog ámulattal telt pillantásai a távolba kalandoztak, mintha egy hatalmas, gyönyörű tájat látna maga előtt, melynek látványa magával ragadta. Ezzel a varázslatos mosollyal az arcán aludt el újra.

Nagyon megrendültem és mélységesen megérintett, hogy ezt átélhettem.

Amikor hajnalodott, úgy döntöttem, hogy rövid időre hazamegyek és pihenek egy kicsit, majd újra visszamegyek a kórházba, mivel M. úr délelőttös volt és – úgy gondoltam – így nem tud barátnője mellett lenni. Amikor azonban beértem a kórházba, a már megszokott kép fogadott: M. úr az ágy mellett ült, Hanna kezét fogta, s szeretetteljesen nézte arcát. Kollégái küldték haza, és megígérték neki, hogy átveszik munkáját.

Egyre gyakrabban beszélgettünk M. úrral az elengedésről. Most magától hozta fel a témát, és a kínra való tekintettel, melyet Hanna egyre elhúzódó és gyötrelmes légzése jelentett számára, a következőket mondta: „Miért nem tud hát elmenni, hiszen már semmi értelme, hogy így szenvedjen, és – már én is elengedtem!” Nagyon csodálkoztam, de mégis erre kértem: „Kérem, mondja ezt el neki még egyszer, talán nem volt elég mély …”

Amikor ez elhangzott tőlem, furcsán éreztem magam, de ez a fiatalember a jelenlétemben a következőket mondta kedvesének: „Figyelj, nyugodtan mehetsz; tudod, hogy elég erős vagyok és rendbe jövök.”

Ami azonban ezután következett, az a rendkívül tiszteletre méltó barát ajándéka volt: Hanna a hátára fordult és kinyitotta a szemét. Arcán ugyanaz a boldog ragyogás jelent meg, amelyet az éjjel már láthattam.

M. úr azonban azt gondolta, hogy Hanna valóban ébren van, és izgatottan a becenevén szólította. Odasúgtam neki, hogy „Csak figyeljen nyugodtan, mutatni fog Önnek valamit!” S valóban, Hanna tekintete ismét a távolba kalandozott, miközben a látottak ragyogóvá varázsoltak túlvilági módon széppé vált arcát, amit mi ámulva figyeltünk. – Hanna ezután hirtelen ismét elaludt.

„Ilyen szép lehet az a szféra, ahová hamarosan átmegy”, mondtam hosszas hallgatás után. M. úr csak bólintott. Talán csak most fogja tudni teljesen elengedni, mert sejtése lehet arról, hogy szeretett Hannáját mi várja a túlvilágon.

A következő éjjel Hanna elhunyt – senki sem volt mellette. Azt gondolom, mindenki elmondott mindent, amit szeretett volna, és már senki sem tartotta vissza a másikat.

M. úr hívott kora reggel, miután közölték vele a halál hírét, s megbeszéltük, hogy a kórházi szobában találkozunk. Egy szép sötétvörös rózsa volt Hanna mellkasán a lepedőn. Egy fenyőágat tettem alá, és elmondtam, milyen különleges fenyőfáról származik. Ismét az ágynál ültünk, s csodálattal néztük azt a békés arcot, amely oly leírhatatlan nyugalmat és eltávolodottságot sugárzott, hogy az ember nem tehetett mást, mint csendben ült és figyelt. Csak a gyertyák égtek halkan, melyeket az osztály nővérei gyújtottak meg. Értesítették Hanna két legközelebbi barátnőjét, akik azután jöttek elbúcsúzni. Négyen őrködtünk csendesen. Leírhatatlan volt a szobában lévő nyugalom és béke, melyet sem az ápolószemélyzet, sem látogatók nem zavartak meg. Kitettek az ajtóra egy táblát: „Kérjük, ne zavarjanak!”

Dél körül közösen összecsomagoltuk Hanna dolgait, majd kint az ajtó előtt megbeszéltük a további teendőket. Tájékoztattam a kolléganőmet, aki engem váltva Hannát gondozta, utána ismét bementem a szobába. Kint az ajtó előttről beszűrődtek a kórházi nyüzsgés hangjai, itt bent azonban egy másik világ volt, egy másik idő. Semmi sem volt fontosabb ennél a békénél, ennél a csendnél, melyben úgy tűnt, mintha a nap visszatartotta volna lélegzetét.

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

FIATAL KOLLÉGANŐM is tisztán érezte a szobában ezt a csodálatos nyugalmat és elkülönítettséget, és mély hálát érzett ezért az élményért.

A következő napokban M. úr és én elintéztünk minden szükséges formalitást a temetéshez, kiválasztottunk egy fémveret nélküli egyszerű fakoporsót és egy kék urnát.

Mivel Hanna nem tartozott semmilyen egyházhoz (az egykori NDK-ból jött Nyugat-Németországba), úgy döntöttünk, hogy nem hívunk sem papot, sem hivatásos temetési szónokot, hanem férjemmel közösen bonyolítjuk le a temetést. Kerestünk az Ótestamentumból odaillő zsoltárokat, és megfelelő zenét J. S. Bach-tól.

Nagyon fontos számomra, hogy a hamvasztásig legalább tíz nap teljen el, hogy biztos legyen, hogy a lélek addig lehetőleg már teljesen le tudott oldódni a testről.

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

A TEMETÉSEN ott voltak Hanna barátai, volt kolléganői és kollégái, és a fiatal pár hozzátartozói. Kifejezetten egyszerű temetést szerettünk volna, mivel Hanna mindig mindent egyszerűen szeretett, felesleges felhajtás nélkül.

Rövid beszédet tartottam Jézus szavaival: „Legyen meg a te hited szerint”, amely elsősorban a földi halál utáni életre irányult. A Bach Máté-passiójából vett zene – különösen a hangszerekkel kísért „Könyörülj rajtam Istenem” ária – volt az a tulajdonképpeni erő, amely a gyászban egyesítette a jelenlévőket.

Kereskedelmi forgalomba nem kerülhet!

Irodalom:

Abd-ru-shin: „Az Igazság fényében – Grál-üzenet”, Verlag der Stiftung Gralsbotschaft, Stuttgart, 2009

Richard Steinpach: „Hogyhogy élünk a halál után“, Verlag der Stiftung Gralsbotschaft, Stuttgart, 1993

Bokar Rinpoche: „A halál és a halál művészete“, Kagyül-Darma-Verlag, Wägerle, 1992

Carola Otterstedt: „Leben gestalten bis zuletzt“ (Az életet az utolsó pillanatig alakítani), Herder/Spektrum

Sogyal Rinpoche: „Meditáció : Tibeti könyv életről és halálról”, Édesvíz Kiadó, 1996

Elisabeth Kübler-Ross: „A halál mint ragyogó kezdet”, Bioenergetic Kiadó Kft., 2007

Elisabeth Kübler-Ross: „Was können wir noch tun?“ (Mit tehetünk még?), Kreuz Verlag, 1974

Verena Kast: „Trauern“ (A gyász), Kreuz Verlag, Stuttgart, 1986

Robert Sachs: „Das Leben vollenden“ (Az élet lezárása), Verlag Zweitausendeins, 1999